Nos, ez csak egy rövid bejegyzés lesz, mert bár Eszti
ajánlotta a könyvet, úgy érzem néhány gondolatot nekem is muszáj hozzátennem.
Tehát, én nem tudtam végigolvasni a könyvet, mert annyira nyomasztott
szerencsétlen Augustus és Hazel története, hogy vagy a könnyeimet törölgettem
vagy dühöngtem és elátkoztam John Green-t, vagy éppen teljesen elfeledkeztem
róla, hogy két haldoklóról szól a könyv
(amikor így éreztem, akkor a következő oldalon szembesítettek vele, hogy de).
Félre ne értsetek, fantasztikus könyv, de csak az erős
lelkűeknek ajánlom, mert én teljesen kiborultam az olvasása közben. (Nekem is
mesélték, hogy egy férfi a repülőn ülve fejezte be a könyv olvasását és utána
elkezdet pityeregni, majd odament hozzá egy légutaskísérő és megkérdezte, hogy
minden rendben van-e. Erre a férfi magából kikelve ráordított a stewardess-re,
hogy nem, semmi sincs rendben.) Persze vannak benne aranyos jelenetek, de még
ezt is átjárja egy rossz előérzet. John Green senkit sem áltat, hisz már az első
mondattól kezdve tudjuk, hogy ez nem egy boldog könyv. Teljesen reálisan beszél
a rákról, nem rángatja tévhitbe az olvasót. A haldoklás minden mocskos (ezt szó
szerint értem) részletét leírja és azt is, hogy nincsenek világmegváltó utolsó
gondolatok, hanem csak egyszerűen vége! Ezeken felül leírja, hogy milyen
elveszíteni valakit, aki nagyon közel áll a szívünkhöz, illetve a gyász érzését
is rendkívül jól át tudja adni. (Ez cinizmus próbált lenni.) Igen, vannak
boldog részek, igen vannak igazi kamasz dolgok is benne, de nálam ez csak még
szomorúbbá tette az egészet.
Mint írtam én nem tudtam kiolvasni a könyv egy részét (kb.40
oldalt), de a végét igen. És néha eszembe jutott, hogy nekünk a legnagyobb
problémánk pl.: egy kilyukadt harisnya. Na igen.
Ez volt az én ,,érzékenylelkű” véleményem a könyvről, de
olvassátok el és majd meglátjátok.
Az én kedvenc
idézeteim:
Témán kívül, de:
micsoda szajha az idő. Mindenkit szétkúr.
***
Egyes végtelenek
nagyobbak más végteleneknél.
***
Azután Augustus
Waters a zsebébe nyúlt, és elővett egy doboz cigarettát, igen, azt! Kinyitotta,
a szájába dugott egy szálat. (…)
– Nem árt, ha nem gyújtod meg – mondta, miközben a mama megállt. – Én pedig
sosem gyújtom meg. Ez egy metafora: a fogad közé szorítod a gyilkost, de nem
adsz neki hatalmat a gyilkolásra.
***
Az örökkévalóságot
adtad nekem megszámozott napokban és én hálás vagyok érte.
