John Green: Csillagainkban a hiba -írta: Maja

Nos, ez csak egy rövid bejegyzés lesz, mert bár Eszti ajánlotta a könyvet, úgy érzem néhány gondolatot nekem is muszáj hozzátennem. Tehát, én nem tudtam végigolvasni a könyvet, mert annyira nyomasztott szerencsétlen Augustus és Hazel története, hogy vagy a könnyeimet törölgettem vagy dühöngtem és elátkoztam John Green-t, vagy éppen teljesen elfeledkeztem róla, hogy két haldoklóról szól  a könyv (amikor így éreztem, akkor a következő oldalon szembesítettek vele, hogy de).

Félre ne értsetek, fantasztikus könyv, de csak az erős lelkűeknek ajánlom, mert én teljesen kiborultam az olvasása közben. (Nekem is mesélték, hogy egy férfi a repülőn ülve fejezte be a könyv olvasását és utána elkezdet pityeregni, majd odament hozzá egy légutaskísérő és megkérdezte, hogy minden rendben van-e. Erre a férfi magából kikelve ráordított a stewardess-re, hogy nem, semmi sincs rendben.) Persze vannak benne aranyos jelenetek, de még ezt is átjárja egy rossz előérzet. John Green senkit sem áltat, hisz már az első mondattól kezdve tudjuk, hogy ez nem egy boldog könyv. Teljesen reálisan beszél a rákról, nem rángatja tévhitbe az olvasót. A haldoklás minden mocskos (ezt szó szerint értem) részletét leírja és azt is, hogy nincsenek világmegváltó utolsó gondolatok, hanem csak egyszerűen vége! Ezeken felül leírja, hogy milyen elveszíteni valakit, aki nagyon közel áll a szívünkhöz, illetve a gyász érzését is rendkívül jól át tudja adni. (Ez cinizmus próbált lenni.) Igen, vannak boldog részek, igen vannak igazi kamasz dolgok is benne, de nálam ez csak még szomorúbbá tette az egészet.

Mint írtam én nem tudtam kiolvasni a könyv egy részét (kb.40 oldalt), de a végét igen. És néha eszembe jutott, hogy nekünk a legnagyobb problémánk pl.: egy kilyukadt harisnya. Na igen.

Ez volt az én ,,érzékenylelkű” véleményem a könyvről, de olvassátok el és majd meglátjátok.

Az én kedvenc idézeteim:

Témán kívül, de: micsoda szajha az idő. Mindenkit szétkúr.

***

Egyes végtelenek nagyobbak más végteleneknél.

***

Azután Augustus Waters a zsebébe nyúlt, és elővett egy doboz cigarettát, igen, azt! Kinyitotta, a szájába dugott egy szálat. (…)
– Nem árt, ha nem gyújtod meg – mondta, miközben a mama megállt. – Én pedig sosem gyújtom meg. Ez egy metafora: a fogad közé szorítod a gyilkost, de nem adsz neki hatalmat a gyilkolásra.

***

Az örökkévalóságot adtad nekem megszámozott napokban és én hálás vagyok érte.